Nem mi választjuk utunkat, hanem az Út választ minket. Lao-ce a Tao-val, Jézus az Evangéliummal több ezer éve üzeni nekünk ezt a félelmetes, szívet szorongató kinyilatkoztatást. Mégis ellenáll az ember, a körme szakadtáig kapaszkodik abba a tökéletesen alaptalan elképzelésbe, hogy ő maga tarthatja kézben a szálakat, olyan nehezen engedi el (nemlétező) hatalmát (illetve annak illuzórikus kivetülését), hogy azt még érzékeltetni is lehetetlenség. Olyan nehezen érti meg a hatalom paradoxonát, amely abban áll, hogy az érte való harcolás teljesen értelmetlen, mert minden ilyen irányú próbálkozásával csak távolodik tőle. Mert a hatalom belső rendje és logikája szerint csak olyan mértékben részesülhet abból, amennyire a hatalomra való törekvését már feladta, és csak az, aki egyre kevésbé akar maga cselekedni, helyette egyre inkább eszközzé akar válni az Út, a fokozatosan kibontakozó Teljesség, a cselekvő, teremtő, ható és beteljesítő Akarat, vagy ahogy néhányan utalni szoktak Rá, az Emberszerető Isten kezében.
Nem mi választjuk utunkat. Hogyan is választhatna egy alacsonyabb rendű egy magasabb rendűt? Az, hogy valaki gondolkodásában odáig merészkedik, hogy az emberi beteljesülés folyamatának e pontján egyáltalán egy választásra alkalmas helyzetet lásson, már önmagában is mutatja, hogy egyelőre még hamis viszonyítások mentén próbálja elhelyezni magát. És hogy jön ahhoz a "cselekvő", hogy a "ráhagyatkozóban" a "saját döntései" elől menekülő, felelőtlen, a szabadságát és az emberi méltóságát tékozló, éretlen személyiséget véljen? Nem úgy, hogy saját meg nem értett, fel nem tárt tékozlását, felelőtlenségét, éretlenségét vetíti öntudatlanul is tovább "ellenlábasára"?
